Fülöp Sándor a Szabadságban korábban (febr. 24.) ismét szóvá tette, hogy „I. Mátyás magyar király” román „fordítása” nagy tudatlanságot tükröz. Egyrészt a Mátyás név románul Matia (és nem Matei, ami magyarul Máté), másrészt a királyok megnevezésében csak keresztnevük szerepel. Ily módon Mátyás király neve románul Matia I., regele Ungariei, nem pedig Matei Corvin. Azonban hiába jelennek meg ezek a cikkek. Hivatalosan véleményezni kellene ezeknek az emléktábláknak a szövegét, talán a Román Akadémiának. A táblák szövegének összeállítás, helyesbítése nem jelentene gondot, hiszen nagy tudású szakemberek vannak, mint például Asztalos Lajos vagy Gaál György. A felterjesztők talán a Babes–Bolyai Tudományegyetem történészei lehetnének, esetleg a helyi RMDSZ. A cikkíró emlékeztetett, a Mátyás király-szobron elhelyezett Nicolae Iorga szöveg több tévedést is tartalmaz. Stefan cel Mare kevéssel Baia-i nyert csatája után Mátyás királynak hűbéri hűségesküt tett. A cikkíró kitért arra, hogy Gaál Gábor (emléktáblája a Kossuth Lajos utcában) fizetését a Szovjetuniótól, 1933-tól a Kominterntől kapta: ezt feltétlen engedelmességgel kellett meghálálnia. Ezt a szerepet 1945 után átvette az RKP. Minden „engedelmessége” ellenére, trónja épp úgy ingott bizonyos időben, mint 1938-ban Kun Béla feje Moszkvában. /Nagy L. György: A funári emléktáblák megmaradnak? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./
2007. május 15.
A nyolcvanegy éves korában elhunyt Octavian Paler múltjáról írt a lap munkatársa. Már Gheorghiu-Dej kommunista pártvezető nagyra tartotta Palert, 1956-ban, a svájci román nagykövetség ellen elkövetett merénylet tetteseinek perére őt küldte ki Bernbe, hogy riportokban leplezze le az angol-amerikai imperializmus bérenceit. Később, a Ceausescu-korszakban egy ideig Paler volt a Scanteia római tudósítója. Később Palert Olaszországból kiutasították, mert együttműködött a Szekuritátéval. Hazatérte után rendre a Rádió-Televízió, majd az Újságíró Szövetség elnöke, a párt központi bizottságának póttagja, nagy-nemzetgyűlési képviselő, a Romania Libera, végül a Romania Literara főszerkesztője lett. Ez utóbbi tisztségben érte meg az 1989. decemberi fordulatot, amikor a szerkesztőség egyhangú szavazattal menesztette. Ettől kezdve, haláláig, közíróként működött. Ilyen minőségében szerette függetlennek hirdetni magát, de a 2003-ban Ion Iliescu elnöktől kapott lovagi cím sokat mondott nézeteiről. Octavian Paler például Megbékélés, de kivel? című vezércikkében /Cotidianul 2004. ápr. 27,/ ellenségesen fogadta, hogy két nappal előbb Aradon visszaállították a Szabadság-emlékművet, így írt: „a 40 ezer románt – többségében gyermekeket, asszonyokat, öregeket – lemészároló, 300 román falut megsemmisítő 13 magyar tábornoknak emlékműve legyen román földön, és történik ez a román kormány, Arad városi tanácsának engedélyével!” „A 13 bűnöző tábornok népirtást végzett Erdély románsága körében, mégis emlékművet kapott Aradon. El tudja képzelni valaki, hogy Eichmannak szobra legyen izraeli parkban? És akkor Markó Béla hogyan merészeli nacionalistáknak bélyegezni azokat a románokat, akik nem értenek egyet holmi gyilkosok magasztalásával?!” /Barabás István: A másik Paler. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./
2007. május 29.
Legalább két kérdésben sikerült egyezségre jutni május 28-án a Traian Basescu államfővel konzultáló pártvezetőknek: az alkotmány módosításának, illetve a stabil kormánytöbbség kialakításának szükségességében. Calin Popescu-Tariceanu kormányfő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke a találkozó után azt nyilatkozta, hogy egyértelműen támogatják a jelenlegi alkotmány megváltoztatását. Mircea Geoana, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke azt nyilatkozta: Traian Basescu és a PSD egyetért abban, hogy stabil kormányra van szükség a jelenlegi választási ciklus végéig. Geoana szerint az előre hozott választásról folyó tárgyalások nem aktuálisak. Markó Béla RMDSZ-elnök az egyéni körzetes választás helyett egy preferenciális választási rendszer bevezetését javasolta a találkozón. Az átvilágítási törvény kapcsán Markó Béla megismételte: az RMDSZ támogatja a jogszabály minél szigorúbb formában történő, gyors elfogadását. Álláspontja szerint a törvénynek vonatkoznia kell az egykori Román Kommunista Párt összes tisztségviselőjére, az elnyomó rendszer tagjaira. Emil Boc, a Demokrata Párt (PD) elnöke kijelentette, tekintettel a népszavazás eredményeire, a miniszterelnöknek távoznia kell. /Farkasszemet néztek Traian Basescuval. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./
2007. június 9.
Volt egyszer egy pártlap Sepsiszentgyörgyön, Megyei Tükörnek hívták, a nyolcvanas évek elején, miután négyoldalas napilappá vált, elvesztette olvasói kétharmadát, mindössze hatezer példány kelt el belőle. A kommunista párt szócsöve volt, nem tetszett a pártbizottságnak, hogy propagandaeszköze ily látványosan népszerűtlenné vált, kiadta a parancsot a községi párttitkároknak, fizessenek elő, s az apparátussal is rendeltessék meg a lapot. Sikeres akció volt, néhány hónap alatt tízezer fölé emelkedett a példányszám, s kúszott rendesen fölfelé. A négyoldalas, jórészt Nicolae Ceausescu elvtárs beszédeivel, a pártélet rovattal és némi napi információval megjelenő újság meglehetősen magas példányszámmal érte meg a rendszerváltást. 1989 után egymás után szűntek meg a korábban nagy példányszámú és nem is népszerűtlen lapok, átrendeződött a sajtópiac, a helyzet stabilizálódni látszott. Az RMDSZ kivetette soraiból a másként gondolkodókat, elmosta a platformokat, egy szűk csoport vette kezébe a vezetést. Megvásárolta a már működő lapok, rádiók közül azokat, amelyek erre kaphatók voltak, esetleg újakat alapított. S a támogatásra szánt pénzeket – melyeket a román állam a magyar kisebbségnek, s nem az RMDSZ-hez hű sajtónak, kulturális egyesületeknek adott – szemrebbenés nélkül saját körén belül osztotta el. Sokatmondó tény, hogy Kelemen Hunor, a Communitas Alapítvány elnöke, amikor újságírók szóvá tették e természetellenes helyzetet, így reagált: nincs kommentárom. Az RMDSZ szócsöveit nagylelkűen támogatja. Tulajdonosaik minden létező romániai vagy magyarországi anyagi forrást felkutatnak, és alaposan meg is fejik azokat. A Romániai Magyar Szó két évvel ezelőtt csődbe jutott, most Új Magyar Szó (Maszol) néven jelenik meg, kiadója, többségi tulajdonosa Verestóy Attila RMDSZ-szenátor. Példányszámgondjai lehetnek, mert a hazai és magyarországi átlagot meghaladó támogatások ellenére, no meg a Nagy Zsolt vezette minisztérium százezer eurós nagyságrendű reklámjuttatásai dacára, most terjesztési hadjáratot indított. Sepsiszentgyörgyi irodájuk vezetője, Király Róbert azzal az ajánlattal keresi fel a községek polgármestereit, hogy fizessenek elő önkormányzati pénzből ötven példányra, ellentételezésképp a 8,9 millió régi lej értékben az év folyamán bármikor hirdetést közölhetnek a lapban. Abban reménykednek, hogy az ötven ingyen példányból néhányat megszeretnek, és előfizetnek rá. Kovászna megye 46 településének felében Király sikerrel járt, máshol nem. Márton Árpád képviselő egy korábbi körlevélben felszólította az RMDSZ tisztségviselőit, vegyék, olvassák a lapot, mert pontosan tájékoztat az RMDSZ politikájáról, a bukaresti történésekről. A kézdivásárhelyi Székely Hírmondó azt ajánlotta, hogy a helyi tanács pengessen le minden hónapban száz eurót a szerkesztőségnek, s ellenszolgáltatásképpen a Hírmondó igen szép cikkeket fog közölni a községről. A Communitas Alapítvány írott sajtónak szánt román kormánypénzéből az átlagot meghaladó 15 000 lejes támogatásban részesült a Székely Hírmondó, de a magyarországi Szülőföld Alapítvány is tavaly bőven csurgatott Tamás Sándor és Antal Árpád képviselő rádióinak, vállalkozásainak. Antal Árpád Pro Regio Siculorum Egyesület fejlesztési központjára kétmillió forintot adtak, az Antal & Tamás Kft. az Aktív nevű tévére (amiről eddig úgy tudták, hogy a sepsiszentgyörgyi Média3 Alapítvány tulajdona) 2,5 millió forintot kapott, az Antal Árpád vezette Pro Regio Siculorum Egyesület a Régió Rádió beindítására 3,5 millió forintot, a kézdivásárhelyi Profi Rádió támogatására, mely közismerten társtulajdonban él a Székely Hírmondóval, 3,5 millió forintot kapott, miközben az Anyanyelvápolók Sepsiszentgyörgyi Szövetsége 700 000 forintot. /Simó Erzsébet: Sajtószabadság, -etika és a mindent fölülíró pénz. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 9./
2007. június 13.
Baloldali gondolkodásúként megkönnyebbüléssel olvasta Tamás Gáspár Miklós filozófus írását /Szabadság, április 23./ arról, hogy Romániában nincs hiteles baloldal, írta Nagy Károly, ez azt jelenti, hiányzik az a politikai erő amely szerinte kimozdíthatná az országot a mostani kátyúból. Tamás Gáspár Miklós kimondta, hogy Romániában a szocialista cégér ellenére nem létezett semmiféle szocializmus, hanem csak egy személyi diktatúrával súlyosbított államkapitalizmus és az ország politikai életét egy magát kommunistának nevező sajátosan román náci-fasiszta párt uralta. Nagy Károly szerint a romániai bűnök tehát nem az igazi marxi értelemben vett szocializmus szükségszerű velejárói, hanem torzulások, illetve torzítások. Azt a kérdést, hogy miért nincs Romániában hiteles baloldal, és különösen miért nincs magyar baloldal, a szerző nem tette fel. A kérdés második felének megválaszolásához Nagy Károly hozzájárul, mint illegalista környezetben felnőtt magyar ember. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia területére léptek, a király és a történelmi pártok felismerték, hogy a hagyományokhoz híven ideje megint átállni a győző oldalára. Ennek érdekében Lucretiu Patrascanun keresztül felvették a kapcsolatot a párt illegalitásban lévő főtitkárával, aki akkor Fóris István volt, magyar létére a Romániai Kommunisták Pártjának utolsó Komintern által beiktatott főtitkára. (A Kominternben szabály volt, hogy a nacionalista torzulások megelőzése érdekében a pártok élére általában más nemzetiségű főtitkárt állítottak, mint az adott ország lakosságának zöme). A fegyveres felkelésbe való bekapcsolódást Fóris elutasította, azzal indokolva, hogy a királyságnak és az egész burzsoá-földesúri rendszernek teljes vereséget kell szenvednie, nem pedig egy puccs árán átmentenie magát a háború utáni időre. Ezután Patrascanu a bebörtönzött kommunista vezetőkkel állapodott meg a kiugrásról, Fórist pedig – állítólag Gheorghiu-Dej emberei –agyonverték. A magyar baloldal további sorsára nagy befolyással volt az ún. „jobboldali elhajlás” ügy, Luka Lászlót, Pauker Annát és Teohari Georgescu-t jobboldali elhajlással vádolták. Később ez a három vezető már mint imperialista ügynök szerepelt a pártpropagandában. Lukát 1954-ben halálra, majd kegyelemként életfogytiglani börtönre ítélték. Ana Paukert ítélet nélkül tartották börtönben egészen 1956-ig, Teohari további sorsát Nagy Károly nem ismeri. Ezzel párhuzamosan 52 nyarán és őszén Erdélyben több ismert magyar illegalista kommunistát „lepleztek le”, például Dán Istvánt, Veress Pált, a moszkvai Komintern főiskola végzettjét, az 1944-es Észak-Erdély tartomány párttitkárát. Balogh Edgár közírót, Jordáky Lajos baloldali szocialista közíró történészt, Demeter János jogászt Észak-Erdély elszakítására szőtt összeesküvés vádjával sok évi börtönre ítélték, Nagy István munkásírót előbb csak jobboldali elhajlással, majd bukaresti házi őrizet során szintén összeesküvéssel vádolták. A vádat ugyan ejtették, de titokban kizárták a pártból. Az összes népi demokráciában folytak koncepciós perek. Ezek közös vonása volt, hogy a Moszkvából hazatért emigráns vezetők hamis vádakkal halálra vagy sok évi börtönre ítéltették a hazai illegalista vezetőket. Romániában fordítva történt, a hazai illegalista felső vezetők ültették a vádlottak padjára az emigrációból hazatért vezetőket és az ismertebb magyar illegalistákat. Amíg a Luka–Pauker–Georgescu trió a párt élén állt, a párt nemzetiségi politikája még nagyjából helyes volt – Nagy Károly szerint. /Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./ A szerző a Demokratikus Újbaloldali Fórum volt kongresszusi képviselője. Előzmény: Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./
2007. június 15.
Nagy Károly szerint a romániai magyar baloldal sorsát egy sötét ügy befolyásolta. 1947 telén a Bihar megyei (akkor még) Sziguranca magyar kommunista főnökének, Czellér Lajosnak a kezébe került a Vasgárda utolsó körlevele, amelyben közölték a gárda tagjaival, hogy az új helyzetben a titkosan működő szervezet feloszlik. Parancsba adták a tagoknak, épüljenek be a kommunista pártba. Arra buzdították őket, hogy igyekezzenek minél több zsidó és magyar személyt vezető tisztségbe juttatni. A kisebbség soraiból származó vezetők egyre nagyobb száma kiváltja a „hazafias jó románok”, főképp az értelmiségiek felháborodását a kommunista párt ellen. Czellér ezt az iratot átadta belügyminisztériumi feletteseinek. Ezek megtiltották, hogy az üggyel tovább foglalkozzon. 1948-ban Czellért megvádolták, hogy titoista ügynök, és bezárták. Később kiszabadult és a Belügyminisztériumban dolgozott. 1952 őszén halva találták a bukaresti Belu temetőben, jobb keze mellett pisztoly. Nagy Károly nem fogadja el, hogy öngyilkos lett. 1957-58-ban két vezető pártfunkcionáriusról kiderült, hogy vasgárdista. 1964-ben amnesztiával kiengedték a börtönből az összes politikai foglyot, a súlyos bűnökért elitélt vasgárdistákat is. (De Luka Lászlót és Lakatos Istvánt nem). A legismertebb magyar közéleti személyiség, aki körül 1989 után egy hiteles magyar baloldal kibontakozhatott volna, az Fazekas János, a Kommunista Párt központi vezetőségének tagja volt. Azonban javasolta a köztársasági elnöki tisztség megszüntetését és az Elnöki Tanács visszaállítását, ezért Ceausescu 1984-ben, 56 évesen nyugdíjba kergette a miniszterelnök-helyettesi funkcióból. Fazekas ellenezte a Bolyai Egyetem felszámolását 1959-ben, majd egyedül szavazott a Magyar Autonóm Tartomány nemzetiségi összetételének románosító megváltoztatása ellen. Fazekas 1984-ben a Ceausescu-diktatúrát és a nemzetiségek elnyomását leleplező levelet juttatott el Gorbacsovhoz, az ENSZ főtitkárához és az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez. Végül 1989 januárjában Sütő Andrással együtt újabb levelet intézett az említett személyiségekhez, ezúttal a falurombolás és a határokon lelőtt menekültek ügyében. Mindezek után logikus lett volna, hogy egyike legyen az RMDSZ vezetőinek. Nem így történt. Sőt. Amikor 1993-ban az RMDSZ brassói kongresszusának nyílt levelet akart átadni, már az előcsarnokból kiutasították. Nagy Károly súlyos hibát követett el, amikor Fazekas Jánost lebeszélte a magyar szocialista párt megalakításáról. 1995-ben megalakult egy demokratikus baloldali politikai platform. Létrejött annak bukaresti csoportja is, és ez Fazekas Jánost választotta meg elnökéül. A platform akkori országos elnöke azonban – bár erre az alapszabályzat nem jogosította fel, mi több Sütő András és Balogh Edgár írásban követelték Fazekas tisztségének elismerését – érvénytelenítette a bukaresti csoport választását. Tiltakozásképpen a bukaresti csoport feloszlott. – 2003-ban létrejött székelyföldön még egy baloldali platform, a Demokratikus Újbaloldali Fórum, azonban nem tett szert akkora befolyásra, hogy az RMDSZ politikájára befolyást gyakoroljon. Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 15./ A szerző a Demokratikus Újbalodali Fórum volt kongresszusi képviselője. Az írás első része: Szabadság (Kolozsvár), jún. 13.
2007. június 28.
A lapok sorra búcsúztak Domokos Gézától, értékelve életművét: a/ Domokos Géza visszaemlékezéseiről szóló kötetének az Esély címet adta. 2004. decemberében beszélt munkásságáról a közszolgálati rádió bukaresti stúdiójában. Kifejtette, hogy a történelem felajánlott egy esélyt, egy lehetőséget. A nagy kérdés: hogyan éltünk ezzel az eséllyel? Az RMDSZ megalapításakor Domokos Géza úgy látta, hogy lezárult egy korszak: véget ért az elviselhetetlen nemzetiségi elnyomás és a beolvasztási politika. Itt követték el az első hibát: azt hitték, nem folytatódhat ez a nacionalizmus. A parlamentben az egyik román képviselő elkezdte mondani a románok elűzését Hargita és Kovászna megyéből... Hónapokig eltartott a vita, ami elvezetett a híres HarKov jelentéshez. Ez jelezte, hogy vajmi kevés történt: még ha az állam akkori vezetői vagy a kormányon lévő egy-két ember másképpen is gondolkozott, középszinten, vidéken megmaradt a mentalitás, az agresszivitás, elsősorban a magyarok iránti bizalmatlanság. Az, hogy más útra lépjen az RMDSZ, a vezetőségben soha nem képezte vita tárgyát. Elhangzott a Temesvári Kiáltvány, annak a nyolcadik pontja kimondta, hogy a volt pártvezetők, aktivisták ne viselhessenek köztisztséget. Domokos Géza a párt Központi Bizottságának póttagja volt. Úgy érezte, hogy ez tehertétel, ettől mentesíteni lehet az RMDSZ-t. Domokos Géza már 1990 januárjában felvetette egy román nyelvű lap kiadásának a szükségességét. Nem volt elég kitartás benne, nem volt elég pénzük. A másik, amit másképpen csinálna: árnyaltabban kellett volna beszélnie 1991 őszén, amikor kirobbant az autonómiavita. Ebben a kérdésben nem volt elég türelmes azokkal szemben, akik az autonómia kérdését napirenden tartották. /Szőcs Levente: Akinek a paktumpolitika nem volt pejoratív. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 28./
2007. június 28.
Domokos Géza világéletében realistának tudta magát. Realista volt mint újságíró és újságszerkesztő, realista mint író, realista mint kiadóvezető – nem utolsósorban pedig realista politikus volt. Jól választotta meg Domokos Géza visszaemlékezései három kötetének a címét: Esély. Gazdag élete során többféle esély látszott megnyílni előtte. Gyermekkorának faluja, Zágon, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium arra predesztinálta, amit majd a hetvenes-nyolcvanas években cselekedhetett, a Kriterion igazgatójaként. Előtte azonban megjárta Moszkvát, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetet (itt Pausztovszkij tanítványa lehetett), és volt a Pionírnak meg az Ifjúmunkásnak a főszerkesztője, Bukarestben. 1989 decembere előtti a párt Központi Bizottságának is tagja volt. Az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztőjeként elindíthatta a Forrás-sorozatot, alatta indult a Horizont, a világirodalmi könyvsorozat, 1968-ban mint az Előre főszerkesztő-helyettese élére állhatott a romániai magyar irodalmi élet megújítási kísérletének, később pedig az Írószövetség országos alelnöki minőségében próbálhatta menteni, ami menthetőnek látszott. Domokos most már lezárult életművének fő alkotása bizonyára a Kriterion, amelyből magyar kultúramentő intézményt formált. 1989 után méltán állhatott az alakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség élére. Lehetett, és olykor kellett vitatkozni vele, de a romániai magyarság politikai súlyát elsősorban ő próbálta besulykolni a fejekbe. /Kántor Lajos: Domokos Géza esélye (1928–2007). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./
2007. június 28.
Nagy Károly egyetemi tanár, Nagy István munkásíró és kommunista pártember fia a Szabadságban (Egy hitvallás margójára, június 13. és 15.) arról elmélkedett, miért nincs a romániai magyaroknak erős demokrata-baloldali pártja vagy legalábbis platformja (az RMDSZ-en belül). Bevezetőjében „szokatlan” eseményeket beszél el az illegális, majd törvényes kommunista mozgalom történetéből (Fóris István, Luka-Luca László-Vasile története), majd kifejtette, hogy a magyar baloldalnak Fazekas János (a Kommunista Párt központi vezetőségének tagja, miniszter, majd miniszterelnök-helyettes) köré kellett volna tömörülnie. Nagy V. László hozzászólásában leszögezte, nem lehet elfelejteni a kommunizmus 45 évét, a börtönöket, kényszer-munkatelepeket. A diktatórikus pártok ideológiája egyforma, a külön jobb- vagy baloldali diktatúra csak porhintés. Ne mondja senki, hogy a Szovjetunióban nem az orosz sovinizmus uralkodott. Hibázik Nagy Károly, ha túldicséri Luka Lászlót vagy épp Fazekas Jánost. Ők akkor csatlakoztak a kommunizmushoz, amikor már ismertek voltak a kommunista proletárdiktatúra szörnyűségei. Fazekas János pozitív oldalai ismert, de ettől még érzelmeiben kommunista maradt. Ára volt annak, hogy a fiatal Fazekasban megbízott Gherghiu-Dej vagy épp Ceausescu, hogy oly magasra emelkedhetett. Mint ahogy annak is ára volt, hogy Hajdú Győző úgy megbízott Markó Bélában, hogy helyettesének nevezték ki. Igazi, mérsékelt szociáldemokráciára Romániának és a romániai magyarságnak is szüksége van. /Nagy V. László: A romániai magyar szociáldemokrácia feléledése? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./
2007. július 17.
Amint a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság elnökévé választott Csendes László Erdélyi Riportban megjelent interjújából kiderül, nem igaz Basescu államfő azon állítása, hogy a bizottságnak már minden dokumentum a birtokában van. A Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ például még jelentékeny anyagot őriz, a sokat emlegetett mikrofilmeket például. Kevesen tudják, hogy a rossz emlékezetű Szekuritáténál, a dossziékat rendszeresen mikrofilmre is vették, amelyek átvizsgálása nehéz helyzetbe hozhatja a közélet olyan szereplőit, akik valamilyen kapcsolatukat kihasználva jelentéseket vagy egész iratcsomókat tüntettek el. Fontos Ticu Dumitrescu javaslata is, hogy a bizottság vizsgálhassa a Román Kommunista Párt irattárát is, hiszen az egykori központi bizottság irattárában minden bizonnyal szekusezredesek, -tábornokok dossziéi is fellelhetőek. A Csendes-interjúból a legfontosabb információ, hogy megkezdődött az egész, hatalmas anyagot tartalmazó levéltár dossziéinak feldolgozása. /Bogdán László: Hiányos dossziék. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 17./
2007. július 18.
Nem titkosak az egykori Román Kommunista Párt (PCR) archívumában tárolt dokumentumok, tájékoztatott az Országos Levéltár, miután az utóbbi hónapokban mind a miniszterelnök, mind pedig az államfő sürgette az PCR irattárának megnyitását. A közlemény szerint a dokumentumok nem minősülnek titkosnak, de csak egy részük hozzáférhető a kutatók számára, mivel az iratok levéltári feldolgozása még nem zárult le. Az Országos Levéltárban 1952-ig készült dokumentumokat őriznek, az ennél későbbi iratokat a Belügyminisztérium archívumában raktározzák. /Fall Sándor: Nem titkos a PCR archívuma. = Krónika (Kolozsvár), júl. 18./
2007. augusztus 16.
A Gyergyói Fiatal Fórum ifjainak összefogása, közmunkája és néhány jóindulatú vállalkozó segítsége eredményeként kitisztították a dancurási hősi halottak emlékművének környékét, újradeszkázták az emlékműhöz vezető hidat és felújították a járdát, lépcsőket. Augusztus 18-án a Gyergyói Fiatal Fórum (GYFF) történelmi megemlékezést szervez a Gyergyószentmiklóstól mintegy 20 kilométerre, a gyilkostói út mellett lévő emlékműnél. Dr. Becsek-Garda Dezső történész előadást tart. Az emlékmű mai, tisztázott helyzetért sokat tett a Hargita Népe is, amelynek hasábjain éveken át írások jelentek meg annak érdekében, hogy ne változtassák román hősi emlékművé. Ugyanis a ‘80-as évek végén az RKP propagandaosztályának aktivistái, eltüntették a kis katonai temető tölgyfakeresztjeit, földgyaluval lemaratták az oldalt, és olyan emléktáblát helyeztek el, hogy az román katonák temetője. A táblát az 1989. decemberi események alatt leszerelték a gyergyóiak. 1990-ben új tábla került a helyére, immár semleges, csak a hősi halottakra emlékező. A gyergyószentmiklósi csendőralakulat még néhány évig koszorúzott október 25-én, a román hadsereg napján, amikor megismerték a valóságot, hogy ott az Osztrák–Magyar Monarchia katonái nyugszanak, abbahagyták az ünnepléseket. Az emlékoszlopon ma az egri Segít a Város Közhasznú Alapítvány jóvoltából olvashatók a polgármesteri hivatalban megtalálható okmányokban szereplő nevek. A kidöntött tölgyfa-sírkereszteket Tinka Kálmán akkori alpolgármester szedette össze és vitette a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumba. /Bajna György: Aggódó örömmel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 16./
2007. augusztus 23.
Teoctist pátriárka vasgárdista múltját, homoszexualitását, illetve a kommunista rezsim iránti lojalitását tárja fel az a káder-dosszié, mely a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának archívumából került nyilvánosságra a Cotidianul napilap jóvoltából. A főpap múltját feltáró dosszié öt iratot tartalmazott. Három feljegyzés 1973 és 1977 között készült, amikor Teoctist Arapasu Olténia mitropolitája volt, a negyedik abban az időszakban, amikor Iasi érseke, Moldva és Suceava mitropolitája volt, míg az utolsó 1988 nyarán. Ez utóbbi tartalmazza a napokban elhunyt pátriárka életrajzát, amely szerint 1941. januárjában részt vett a vasgárdista felkelésben, illetve szeminaristaként homoszexuális kapcsolatokat tartott fenn. A párt káderesei elismerő szavakkal illették Teoctist elhivatott hazaszolgálatát, illetve azt, hogy számtalan alkalommal intette arra a híveket, hogy vállaljanak aktív szerepet az ország fejlődésében. A feljegyzés arról is említést tett, hogy a pátriárka durván bánt papjaival, s a többi egyházi méltósággal. Teoctist 1975-től másfél évtizeden át tagja volt a formális parlamentnek, a Nagy Nemzetgyűlésnek. Az ortodox egyház visszautasította Teoctist legionárius szerepvállalását és homoszexualitását illető vádakat, azt állítva, hogy ezek az információk a Securitate nyomására született nyilatkozatokon alapulnak. A patriarchátus szerint a vádak egy Tuta M. Nica nevű illető vallomásain alapulnak, akit a Securitate tartóztatott le, s 1949-ben ítéltek el. A patriárchátus szóvivője, Constantin Stoica szerint Teoctistnek nem is lehetett a pártnál káderlapja, mivel nem volt tagja a Román Kommunista Pártnak. /Teoctist kínos káderlapja. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./
2007. augusztus 24.
A madéfalvi Olti Ágoston, a budapesti ELTE doktorandusz-hallgatója tavaly az államfő által létrehozott, kommunizmust vizsgáló Tismãneanu-bizottság szakértői csoportjának tagjaként kutatásokat folytatott a Román Kommunista Párt és az Állambiztonsági Szolgálat (CNSAS) levéltáraiban. A bukaresti levéltárak a kilencvenes években szinte hozzáférhetetlenek voltak a magyar kutatók számára. A 2000-es években történt egy elmozdulás, és bizonyos anyagok kutathatóvá váltak. Csak személyekről szóló dossziékat lehet kérni, és minden újabb dosszié áttanulmányozására heteket kell várni. Jó példa erre a katolikus egyház működése. Meg kell nézniük az összes, Márton Áron körül lévő pap vagy későbbi püspök anyagát, csak akkor lehetne látni, hogyan alakult az állam-egyház, állam-szekuritáté, állam-szekuritáté-egyház viszony. Ez nagyon időigényes munka, mert egy kérés leadásától, amíg választ kaptak a CNSAS-tól, minimum két hónap telt el, így nagyon kitolódik a kutatási idő. – A szekuritáté a saját besúgóin lemérte, hogy megbízhatóak vagy nem. Olti Ágoston úgy látja, hogy mindig csak besúgókról beszélnek, de a tisztekről nem szólnak. Senki nem beszél arról, hogy mi történt, miután a szekuritáté begyűjtötte az anyagokat: hogy azokat összegezték, elemezték, és kidolgoztak egy cselekvési tervet. Végül a harmadik, a cselekvési szint, hiszen ezeket az információkat azért gyűjtötték, hogy felhasználják. A szekuritáté azért tartott fenn egy hatalmas besúgói és tiszti hálózatot, hogy a társadalmat terror, ellenőrzés alatt tartsa. És a cselekvési terveket végrehajtották. A végrehajtás pedig rendkívül változatos, nagyon sokrétű lehetett, ezek közé tartozik a félreinformálás, bizonyos szervezetek befolyásolása, bizonyos személyek vakvágányra helyezése. Tudni kell, hogy a székelyföldi tisztek nem voltak románok, ők is a magyarság soraiból kerültek ki. A rendszeren belül egy elitet jelentettek. Léteztek fedett ügynökök is, akik gyárakba, szerkesztőségekbe kihelyezve, álcázva dolgoztak. Nagy Imre csíkszeredai festőművészt például hosszú időn keresztül figyelték, az ő dossziéjában egy egész értelmiségi csoportot megfigyeltek. Nagyon gazdag anyag található róla a dossziékban, amely még feldolgozásra vár. Ő nagyon jól tudta, hogy követik, lehallgatják, elviselte, és ennek megfelelően viselkedett. A hírneve és a festészete védettséget biztosított számára. – Éltek olyan papok, akik nem voltak ügynökök, besúgók, de mivel köztiszteletnek örvendő személyiségek voltak, próbálták lejáratni őket. Magyarán, a megpróbálták elhitetni, hogy az illető ügynök. Ennek ellentéte, amikor mártírkép van festve valakiről, akiről majd kiderül, hogy teljesen orcátlanul a környezetét besúgta, jelentette. /Daczó Katalin: Besúgók, tisztek, dossziék. Csíki Hírlap. /szekelyhon. ro, aug. 24./
2007. augusztus 28.
Fennáll annak a lehetősége, hogy Iliescu volt államfő káderdossziéja vagy nem létezett, vagy időközben módosították, jelentette ki sajtótájékoztatóján Dorin Dobrincu, az Országos Levéltár igazgatója. Ion Iliescu a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára volt. Az elmúlt években több közéleti személyiség, köztük Traian Basescu államfő is utalt arra, hogy Iliescunak káderdossziéja van. Augusztus 27-én a képviselőház jogi bizottsága elfogadta az Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es és Gheorghe Funar NRP-s szenátor által benyújtott, a ciántechnológia alkalmazásának betiltására vonatkozó törvénytervezetet. /Röviden. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./
2007. augusztus 28.
Marosvásárhelyen a Református Kollégium fennállásának 450. évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy felidézzék azokat, akik életükkel fizettek azért, mert szembeszálltak az önkényuralommal vagy az embertelen diktatúrák végeztek velük. Török Jánost a Mack József által szervezett összeesküvésben vállalt szerepe miatt 1854. március 10-én kivégezték a marosvásárhelyi Postaréten. A Székely Vértanúk emlékműve lett a Maros megyei magyarság március 15-i megemlékezéseinek a színhelye. Az iskola két izraelita vallású volt diákját, Tischler Mártont és dr. Farkas Róbertet Auschwitzba hurcolták és elpusztították. Kincses Előd olyan személyiségekről emlékezett, akiket személyesen ismert és akik a kommunista diktatúra, sőt a posztkommunista utóvédharc áldozatai lettek. Nemes Károlyt az új hatalom az iskola igazgatói székébe ültette. Élete legnehezebb döntését Székely János írta meg A nyugati hadtestben. Nemes Károly azért került a Szekuritáté karmai közé, ahonnan csak halálos betegen szabadult, mert amikor a magyar tábori csendőrök szeme láttára a kivégzőosztag megtagadta halálraítélt katonaszökevény falustársának főbe lövését, jól döntött. Magyar királyi hadnagyként tisztában volt azzal, hogy a parancsmegtagadás valamennyi emberének felkoncolását vonta volna maga után. Ekkor tette meg a sorsdöntő lépést: azért, hogy többi katonájának életét megmentse, ő hajtotta végre a halálos ítéletet. Tanár- és hadnagytársa, Pálffy Antal, a hadbírósági tárgyaláson karakánul védelmezte Nemes Károlyt. A Szoboszlai-kirakatperben 11 embert végeztek ki, köztük Dr. Kónya Istvánt. Moyses Márton Kincses Előd osztálytársa volt, 1959-ben érettségiztek. 1956 őszén nem tudták, hogy miért került osztályunkba Moyses Márton. Csak a rendszerváltozás után tudták meg azt, hogy Kozma Béla igazgató embermentő akciójáról volt szó. Moyses ugyanis Magyarországra próbált szökni azért, hogy harcoljon a magyar forradalomban. 1960-ban, elsőéves egyetemistaként Kincses Előd Emese húgával egy előadóteremben ültek, amikor mindenki szeme láttára elhurcolta Moysest a Szekuritáté. A politikai foglyokat 1964-ben amerikai nyomásra kiengedték, de ő csak 1967-ban szabadult. Szabadulása után tovább üldözték, nem kapott megfelelő állást, kitűnő képességei ellenére nem tanulhatott tovább. A rendszer elleni tiltakozásként 1970-ben a brassói RKP-székház előtt felgyújtotta magát. A felületes kórházi ellátás következtében az égési sérülésekbe belepusztult. Visky Árpád színművészt sokan ismerték és elismerték rendkívüli tehetségét. A sepsiszentgyörgyi színházhoz került, összeszólalkozott két szekus tiszttel. Ezért államellenes izgatásért öt évre ítélték, másfél év után kegyelemmel szabadult. Többet nem engedték színpadra, 1986. január 12-én a városszéli erdőben felakasztva találták. Azóta is kérdéses: önkezével vetett véget életének vagy idegenkezűség is közrejátszott? Hegyi Lajos matematikus 1989. december 22-én a marosvásárhelyi Grand Szálló előtti gyilkos sortűz egyik halálos áldozata volt. Ismerői szerint egy rendkívüli tehetségű fiatalembert pusztítottak el a román hadsereg golyói. A gyilkos sortüzet parancsoló Cojocaru tábornok azóta sem felel a hat halottért. Ugyanúgy nem tesz semmit felelősségre vonásáért a(z) (i)gazságszolgáltatás, mint ahogy 1990. fekete márciusa miatt sem. Ez a helyzet felveti a politika, az RMDSZ felelősségét is! Hogyan lehetséges az, hogy a hét halottal járó bukaresti bányászjárásért és az 1989 decemberi sortűzért folyik a büntető eljárás, a marosvásárhelyi gyilkos sortűzért nem felel senki? Toszó Árpád mérnök 1954-ben érettségizett. Temesváron, 1989-ben, Tőkés László közeli munkatársa és védelmezője volt, ezért a szekuritáté célkeresztjébe került. A fordulat után pedig határozottan követelte anyanyelvi jogainkat, iskoláinkat, a temesvári sortüzek felelőseinek megbüntetését. Azért, hogy elhallgattassák, 1990 május végén tőrbe csalták és félholtra verték. Egy hónapra rá Budapestre került a Honvéd kórházba. Külső kényszerítő körülmények miatt felesége hazaszállította Temesvárra, ahol barátai szerint gyanús körülmények között, 1992 júniusában meghalt. A mártírok megérdemelnék azt, hogy az iskolánk udvarán vagy a Bolyaiak szobra mellett egy, a nevükkel megjelölt kopjafa őrizze emléküket. /Kincses Előd: Az iskola mártírjai. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 28./
2007. szeptember 13.
A levéltárakra vonatkozó új törvénytervezet végső formája jövő héten kerül kormány elé, és ez év decemberéig az engedélyeztetésre is sor kerül – jelentette be Adrian Iorgulescu kulturális és vallásügyi miniszter A tervezet, amely a Román Kommunista Párt és a Kommunista Ifjak Szövetsége dossziéit is nyilvánosságra kívánja hozni, azokhoz a dokumentumokhoz is hozzáférést enged, amelyek eddig titkosítva voltak. A miniszter hangsúlyozta, mindaddig, amíg nem lehet akadálymentesen a kommunista iratokhoz hozzáférni, amíg „sáros múltú politikusok” nem törvényes eszközökkel ezt megakadályozzák, addig nem jöhet létre egyetlen átvilágíthatóságot szorgalmazó törvény sem. Hozzátette, sajnos a Szekuritate Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ nem bizonyította be mindeddig, hogy képes reális képet nyújtani a volt rendszer titkosszolgálatáról és annak illetékeseiről. A miniszter tájékoztatása szerint az archívumok továbbra is belügyminisztériumi felügyelete alatt maradnak. /O. M. : Megnyílnak a levéltárak. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 13./
2007. szeptember 14.
A csíkmadéfalvi Olti Ágoston, a budapesti ELTE doktorandusz-hallgatója tavaly az államelnök által létrehozott, kommunizmust vizsgáló Tismaneanu-bizottság szakértői csoportjának tagjaként kutatásokat folytatott a Román Kommunista Párt és az Állambiztonsági Szolgálat levéltáraiban. Elmondta, hogy a bukaresti levéltárak a kilencvenes években szinte hozzáférhetetlenek voltak a magyar kutatók számára. A 2000-es években történt elmozdulás, és bizonyos anyagok kutathatóvá váltak. A Tismaneanu-bizottság szakértőiként hozzájutottak a kommunista párt iratanyagához is. Vannak korlátok, így csak személyekről szóló dossziékat lehet kérni, és minden újabb dosszié áttanulmányozására heteket kell várni. Mindig csak besúgókról beszélnek, nem a tisztekről, pedig kötetekben is megjelent, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ által kiadott dokumentumokból nyilvánvaló, hogy kik voltak a székelyföldi Szekuritáté tisztjei. Arról sem beszélnek, hogy mi történt, miután a Szekuritáté begyűjtötte az anyagokat: azokat összegezték, elemezték, és kidolgoztak egy cselekvési tervet. A Szekuritáté nem öncélúan tartott fenn egy hatalmas besúgói és tiszti hálózatot, hanem azért, hogy a társadalmat terror, ellenőrzés alatt tartsa. A székelyföldi tisztek a magyarság soraiból kerültek ki. A rendszeren belül egy elitet jelentettek. Léteztek fedett ügynökök is, akik gyárakba, szerkesztőségekbe kihelyezve, álcázva dolgoztak, és léteztek olyanok, akik a szeku megyei ügyosztályán tevékenykedtek. /Daczó Katalin: Besúgók, tisztek, dossziék. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 14./
2007. október 1.
Életének 88. évében Kolozsváron elhunyt Létay Lajos költő, szerkesztő, publicista. /Aranyosrákos, 1920. jan. 23. – Kolozsvár, 2007. szept. 26./ Lírikusként indult az Erdélyi Helikon hasábjain. A háború után tanárként dolgozott, később az Irodalmi Almanach, a Dolgozó Nő munkatársa, majd a Kolozsvári Magyar Színház dramaturgja. 1959-től harminc éven keresztül az Utunk hetilap főszerkesztője volt. Több vezető közéleti tisztséget töltött be, a párt Központi Bizottságának tagja volt, emiatt később sok bírálat érte. Gyermekverseiben és az erdélyi hagyományokból építkező publicisztikájában maradandót alkotott. Verseit 1990 után a Szabadság is közölte. /Elhunyt Létay Lajos. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./
2007. október 11.
Sajtónyilatkozatban vallott egykori kollaborációja részleteiről Xantus Gábor. „Harminc évvel a történtek után felmentést nem kérhetek, a történtek erkölcsi súlyát magam viselem” – áll abban a vallomásban, amelyben Xantus Gábor operatőr-rendező elismeri, a pártállami diktatúra idején rendszeresen jelentéseket írt a televíziós munkájáról, azokról a személyekről, akikkel kapcsolatba került, közöttük Könczei Ádámról, az erdélyi táncházmozgalom elindítójáról is. A nyilatkozatot maga Xantus Gábor juttatta el a Krónika szerkesztőségébe. Megírta, ellenállt ugyan a Szekuritáté beszervezési kísérleteinek, de azt már nem tudta elutasítani, hogy a kommunista pártnak jelentsen. Hangsúlyozta, jelentéseit saját nevén írta alá, nincs köze ahhoz a Biró Ferenc fedőnevű ügynökhöz, akinek besúgói nyilatkozatai Könczei Ádám megfigyelési dossziéjából kerültek elő. Szerinte ez az ügynök feltehetően a Román Televízió magyar adásának munkatársa volt. A rejtélyes besúgó olyannyira jól végezte a tartótisztje által rábízott munkát, hogy jelentései némelyikét felküldték a Szekuritáté központi hivatalába, illetve a párthoz, néhányat pedig belefoglaltak a politikai rendőrség országos terjesztésű „napi hírlevelébe”, a Buletinba. Xantus Gábor televíziós szakember megkövette a néhai Könczei Ádámot és családját. Közölte, személye teljes átvilágítását kérte a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS), és mihelyt a vele kapcsolatos dokumentumok birtokába jut, azokat nyilvánosságra hozza. „A kommunista diktatúra idején a párt vagy a Szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé” – írta nyilatkozatában Xantus Gábor. Könczei Csilla rendkívül fontosnak tartotta, hogy Xantus Gábor a nyilvánossághoz fordulva vallott. Csép Sándor televíziós szakember szerint a Szekuritáté is szándékosan tartotta fenn a gyanakvás légkörét. Ennek lehetett a következménye, hogy egy idő után mindenki gyanakodott mindenkire. Csép megjegyezte, neki mindvégig sikerült ellenállnia a beszervezési kísérleteknek. „Addig mind álltam ellen, hogy kirúgtak, három évig nem kaptam állást sehol. ” Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ elnöke nem tartotta lehetségesnek, hogy a pártnak adott jelentések a Szekuritáté dossziéiba kerüljenek. Ez szerinte fordítva működött: a szekusjelentések juthattak el a párthoz. Példaként a Bolyai Egyetemen tevékenykedő Tóth családnevű egykori szekus tábornok esetét említette, aki a párt központi bizottságának póttagja is volt. Ezért a dossziéja hiányzik a CNSAS archívumából, és minden bizonnyal a párt archívumában található meg. /Gazda Árpád: Vállalt jelentések. = Krónika (Kolozsvár), okt. 11./
2007. október 19.
„Az ‘56 kapcsán Erdélyben folytatott kutatás inkább helyzetfelmérésnek nevezhető. Nem elégedhetünk meg a szubjektív visszaemlékezésekkel. Rekonstruálnunk kell a teljes belpolitikai helyzetet, de azt is a nemzetközi konjunktúrába ágyazva” – mondta Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltáros a vele készült beszélgetésben. Az igazi kutatás és feldolgozás a jövő évek feladata. Várni kell, hogy megnyíljanak a katonai levéltárak, mert az anyagok nagy része nem a már tanulmányozható Szekuritáté irattárában, hanem a kolozsvári és brassói katonai törvényszék birtokában van. Sokan kemény ellenállásukról regélnek, mondván, hogy a vallatások során egy kukkot sem szóltak. Azonban a jegyzőkönyvek szerint a legtöbb esetben a vallatott előbb-utóbb megtört. A megtorló szervek a rendszerellenes elemek semlegesítésére használták a magyar forradalmat. Az ‘56-ig kiépített besúgóhálózat később egyre szerteágazóbbá és szervezettebbé vált. Feltűnő, hogy egyetlen költő, író vagy színész sem volt az ‘56-os megtorlás szenvedő alanyai között. Ez is pártpolitika volt. Gheorghe Gheorghiu-Dej 1956. december 15-én és 16-án Marosvásárhelyen tartott beszédeiben megjegyezte, hogy míg a magyarországi írók közül sokan az úgynevezett ellenforradalmárok mellé szegődtek, romániai magyar társaik a párt politikáját támogatva, egyenként sorakoztak fel a román hatalom mögött. Ennek az volt az előzménye, hogy közvetlenül az események után a Kolozsvárra kiküldött Miron Constantinescu és a Marosvásárhelyre látogató Fazekas János gyűlést hívatott össze, melynek során az íróknak, költőknek állást kellett foglalniuk, majd az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot kellett tenniük. Az írók viselkedése három csoportba sorolható. Hajdu Győző és a párt politikájához hű társai nyíltan elítélték a Budapesten történteket. A második kategóriába az óvatosak tartoztak, mint például Sütő András, akik elfogadták a párt irányelveit. A harmadik, legvékonyabb csoportot Nagy Pál és Oláh Tibor képviselte, akik kényszerből foglaltak állást, akkor is nagyon kurtán-furcsán. Fazekas János a gyűlés végén szemrehányóan megjegyezte, hogy „ha fegyvert kellene fogni, maguknak, kettőjüknek csak fapuskát adnék”. A hatalom az 1948 és ‘53 közötti politikai tisztogatás után a végső leszámolásra használta fel az ‘56-os forradalmat. Az egyházi vezetők szerepvállalása szinte az egész közösségre nagy befolyással bírt. A Szekuritáté ezért is tartóztatta le a hangadókat. Erdélyben nem volt olyan vidék, ahonnan ne hurcoltak volna le papokat. A gyergyóalfalusi plébánost például azért zárták be, mert úgymond arra utasította a kántort, hogy irredenta énekeket játsszon, holott csak zsoltárokról, egyházi énekekről volt szó. Az itthoni megmozdulások eleve kudarcra voltak ítélve. Hiányzott a politikai eszme, amelyért az emberek – úgy, mint Magyarországon – utcára vonuljanak. Voltak Erdélyben csoportosulások, amelyek szervezkedtek, de ezek naiv próbálkozásoknak számítottak. Pál-Antal Sándor /sz. Csíkkarcfalva, 1939/ levéltáros, a történelemtudományok doktora. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után a marosvásárhelyi levéltárba került, és azóta is ott dolgozik. Fő kutatási területe Székelyföld története, a levéltártan, pecséttan és heraldika. A magyar forradalom erdélyi utórezgéseiről számos tanulmányt közölt, tavaly megjelent az Áldozatok – 1956 (A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban) című kötete. Munkásságáért A szabadság hőse emlékéremmel tüntették ki. /Szucher Ervin: Erdélyi ‘56: hiányzott a politikai eszme. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./
2007. október 29.
A meghurcoltak máig nem kaptak sem elégtételt, sem kárpótlást, az egykori verőlegények pedig parlamenti képviselők vagy jól menő vállalkozók – hangzott el azon a kolozsvári találkozón, amelyen az 1987. november 15-i brassói zendülésre emlékeztek a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) történelem kara Oral History Intézete, valamint a Memoria Alapítvány kincses városi fiókja szervezésében. A zendülés két szereplője, Florin Postolachi – a brassói 1987. November 15-e Egyesület elnöke – és Dan Iacob elmondták: Romániában nincs politikai akarat arra, hogy a húsz évvel ezelőtti spontán lázadás utáni brutális megtorlás verőlegényeit, illetve a 61 elítélt munkás iratcsomóját összeállító ügyészeket és bírákat nevükön nevezzék. „Előfordult, hogy a nyilvánosság előtt kimondtuk az egyik szekus nevét, és háromévi rágalmazási per lett a következménye. Amíg az egykori, vadállatoknak sem nevezhető szekusok és pártaktivisták a parlament padsoraiban ülnek, vagy jól menő üzletemberek, addig nem is számíthatunk a társadalom megtisztulására. Ez van, ilyen országban élünk” – részletezte Florin Postolachi. Példaként említette: az őket egykor heteken át vallató szekus, Ristea Priboi a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője lett, és Adrian Nastase volt kormányfő egyik legközelebbi munkatársává vált, majd az elszámoltatás elől külföldön eltűnt. Dan Iacob hozzátette: „A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság birtokában semmilyen dokumentum nincs a brassói zendülésre vonatkozóan. ”1987. november 15-én Brassóban tízezrek tüntettek a Román Kommunista Párt székháza előtt. A munkások elindultak a pártszékház felé. Dél körül már harmincezres tömeg tüntetett. A tömeg rohammal bevette a pártszékházat, ahol –nemzetgyűlési választási nap lévén – soha nem látott finomságokkal gazdagon terített asztalokat találtak, ezen felbőszülve pedig Ceausescu-portrékat és pártzászlókat dobáltak ki az ablakon, és égettek el. „Egy alig tizennyolc éves munkatársunkat később velünk együtt azért ítéltek el, mert evett a főelvtársak kenyeréből, és megivott egy üveg Pepsit” – ecsetelte az embertelen időket Florin Postolachi. A kolozsvári megemlékezésen jelen volt az akkor egyetemi hallgató, Catalin Bia mérnök, valamint Leontin Iuhas mérnök, aki édesanyjával, Doina Cornea emberjogi harcossal néhány nappal a Brassóban történtek után nyilvánosan tiltakozott a brassói zendülés utáni tömeges letartóztatások és kínzások ellen. /Benkő Levente: A megtorlók köztünk élnek. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./; Előzmény: Ristea Priboi képviselőt nemrég a Külföldi Hírszerző Szolgálatot (SIE) ellenőrző parlamenti bizottság elnökévé választották, de ezt követően olyan sajtóhírek jelentek meg, miszerint Priboi a ‘89 előtti kémelhárító egység kollaboránsa volt, akinek a Szabad Európa Rádió munkatársainak megfigyelése volt a feladata. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság újraindítja a vizsgálatot Ristea Priboi ügyében. A Legfelsőbb Védelmi Tanács február 12-én határozott: Gheorghe Fulga lesz a Külföldi Hírszerző Szolgálat /SIE/ igazgatója. /Priboi, a pribék? = Szabadság (Kolozsvár), 2001. febr. 14.
2007. november 2.
Megjelent Lakatos István emlékiratainak második kötete az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülés nevű platformja gondozásában. Lakatos István (1904–1993) a két világháború között többek között a Román Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának országos elnöke volt, s fontos szerepet játszott a szakszervezeti és a szövetkezeti mozgalomban. A kommunista diktatúra idején fővádlott volt abban a perben, amelyben Márton Áront is elítélték; Lakatos 25 év kényszermunkát kapott, amiből 15-öt le is töltött a börtönben. A két világháború között a szociáldemokraták és a kommunisták harcoltak egymás ellen. A szocdemek szerint a kommunisták idegen érdekeket szolgálnak. Valóban, abban az időben a kommunisták pártjának hivatalos neve: Kommunisták Romániai Pártja, a Kommunista Internacionálé Romániai Szekciója, és a párt mindenben köteles volt a III. Internacionálé utasításait követni. Lakatos állította, hogy ha a politikai érdekek azt kívánták, hogy zavargások legyenek, a kommunisták vállalták a provokátor szerepét. Szerinte ilyen szerepet játszott Gheorghe Gheorghiu (Dej) is a grivicai összecsapásokban, s így kezdődött a későbbi pártfőtitkár politikai karrierje. Egyes kommunisták beépültek a Szociáldemokrata Párt befolyása alatt álló szakszervezetekbe, hogy ott bomlasztó tevékenységet fejtsenek ki. /Fey László: Nincsen új a Nap alatt. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./
2007. november 6.
Az erdélyi magyar táncház-mozgalmat elindító kolozsvári Könczei családot besúgó ügynökök egy része Marius Tabacuról is írt jelentéseket. Ezt maga a kolozsvári filharmónia igazgatója közölte Könczei Csilla világhálós naplójában közzétett írásában. Tabacu szekuritátés megfigyelési dossziéjában a Könczei családról jelentéseket író Bíró Ferencen kívül más ügynökök is jelentettek. Marius Tabacu elmondta: 1983-tól kezdődően az 1989. december 22-i rendszerváltásig három vaskos kötetbe foglalt, több ezer oldalnyi jelentést írtak róla. Azért irányult Tabacura a Szekuritáté figyelme, mert 1980-ban beadványt intézett a Román Kommunista Párt Központi Bizottságához. „Azt sérelmeztem, hogy Ion Lancranjan Cuvint despre Transilvania című kötete sovén. Bár azelőtt is érezhető volt a nacionalista-kommunista vonulat, ez a Lancranjan-kiadvány volt az első, nyíltan nemzetiségellenes és magyarellenes megnyilvánulás, amely ellen tiltakoztam” – elevenítette fel Marius Tabacu. A Szőcs Géza költővel közösen megírt beadványt olyan kolozsvári értelmiségiek is aláírták, mint Lászlóffy Aladár, Szilágyi Júlia, Gáll Ernő, Fodor Sándor és Kántor Lajos. Tabacu emlékei szerint az RKP KB soha nem válaszolt, de 1983-ban szekusok házkutatást tartottak, majd a Szekuritátén kihallgatások következtek. „Az akkori belügyminiszter belső körrendeletet adott ki, hogy a szeku különösen figyelje »a román nevű magyar irredentákat«. A dossziémban bukkantam rá erre a rendeletre, gondolom, ezért is figyeltek rám” – mondta Tabacu. – Tabacu szerint Bíró Ferenc nem azonos Xantus Gáborral. /Benkő Levente: Titokzatos zenebesúgó. = Krónika (Kolozsvár), nov. 6./
2007. november 13.
„Amikor majd megírják Románia igazi történelmét, abban méltó helyet kell kapnia 1987. november 15-ének. Mély tiszteletem mindazoknak, akik fellázadtak, akik meghaltak, és akik emiatt szenvedtek” – jelentette ki november 12-én Brassóban Emil Constantinescu volt államfő a brassói zendülés huszadik évfordulója alkalmából a megyei tanács – 1989 előtt a Román Kommunista Párt és a néptanács Brassó megyei székháza – falán elhelyezett emléktábla leleplezésén. Constantinescu szerint a főhajtással az állam is adós. November 12-én a Brassó Megyei Tanács székházában tartott ünnepi gyűlésen a megyei önkormányzat díszoklevéllel és fejenként 1500 lejes prémiummal ajándékozta meg a brassói November 15. Egyesület 84 tagját. 1987. november 15-én Brassóban tízezrek tüntettek a pártszékház előtt. Dél körül már harmincezres tömeg tüntetett Nicolae Ceausescu pártfőtitkár és a kommunizmus ellen, Ceausescu-portrékat és pártzászlókat égettek el. A megtorlás során a milícia és a szekuritáté verőlegényei több száz embert kínoztak meg. A zendülésben résztvevők közül 61 személyt ítéltek el, akiket más megyékbe deportáltak, 27 főre pedig kényszerlakhelyet róttak ki. A vallatásokon megkínzott emberek közül 14-en haltak meg a zendülés óta eltelt években. „A megtorlás azonban másokat is érintett, hiszen a kommunista hatóságok húsz társunknak a feleségét is arra kényszerítették, hogy férjével együtt száműzetésbe vonuljon, vagy váljon el” – egészítette ki Florin Postolachi, a zendülés egyik résztvevője, a brassói November 15. Egyesület elnöke. Brassóban november 15-csütörtökön nemzetközi kerekasztal-beszélgetésen méltatják a húsz évvel ezelőtti eseményt, és bemutatják a visszaemlékezéseket tartalmazó November 15-e című emlékkötetet. /Benkő Levente: Emlékezés a zendülésre. = Krónika (Kolozsvár), nov. 13./
2007. november 29.
Az ezeréves Magyarország (Erdély) területére beözönlő román királyi hadsereget – 1916-ban, 1918-ban – nem zavarta az a tény, hogy az általuk igényelt, a Tiszáig terjedő területeken a románság számaránya mindössze 43 százalék. Céljuk nem a románság által lakott területek felszabadítása volt, hanem a területszerzés. Később sem okozott lelkiismeret-furdalást az, hogy a Trianonban (1920) megszerzett területeken a románok számaránya 53,8 százalék. Még így sem merték vállalni a népszavazást. A Román Kommunista Párt – egészen az 1930-as évek derekáig – az 1920 táján bekebelezett területeket imperialista hódításnak tartotta. Amikor a bukaresti vezetés, élén a román királlyal, a kommunista miniszterek kinevezése árán – 1945. március 13-án – Sztálintól megszerezte a 37 százalékban román lakta Észak-Erdélyt, akkor sem jelentett gondot a nem románok véleménye. A Kolozsváron tartott nagygyűlésen, akárcsak 1918. december elsején, a román politikai vezetés megígérte a nem románok teljes egyenlőségét Romániában, hisz jól tudták, hogy a békeszerződésig (1947. február 10.) bármilyen engedményt megadhatnak, ígérhetnek bőven, mert azt később úgysem fogják betartani. Miután Románia a nemzetközi békeszerződés révén is birtokosa lett Észak-Erdélynek, felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, és vezetőit börtönbe zárták. Népszavazásra, illetve az itt élők akaratának a figyelembevételére soha egyetlen újonnan szerzett területen sem került sor. 1878-ban, amikor az orosz cár Cahul, Izmail és Bolgrad megye bekebelezéséért felajánlotta a 80 százalékban nem románok lakta Dobrudzsát, akkor sem kérték ki a helyi lakosság véleményét. A mindössze 2 százalékban román három bolgár megye, a Cadrilater 1913-as megszerzése sem teremt zavart az ún. román egységért küzdők lelkivilágában. Bármilyen területhez jutnak, azonnal kijelentik, hogy az illető terület ősi román föld, és a kitalált történeti jogra hivatkozva rögtön hozzálátnak a románokat ért ,,évezredes” sérelmek orvoslásához, az őslakosság felszámolásához. Azok az emberek, akik nyíltan törnek a kisebbségi jogok csorbítására, elvárják, hogy a magyar települések lakói együtt ünnepeljék szülőföldjük, Erdély elvesztésének 89. évfordulóját. A kollektív jogoktól, a belső önrendelkezés jogától megfosztott székelyektől elvárni azt, hogy másodrangú helyzetüket ünnepeljék, több, mint arcátlanság. A székelymagyar számára, akár bevallja valaki, akár nem, december elseje gyásznap. /Kádár Gyula: December elseje előtt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./
2007. december 28.
Egy évvel a kommunizmus hivatalos elítélése után a Tismaneanu-jelentésben foglalt 36 konkrét intézkedésből csak négyet léptettek életbe, derül ki a Hotnews internetes hírportál elemzéséből. A dokumentum elkészítésével megbízott kutatócsoport vezetője, Vladimir Tismaneanu politológus szerint az intézkedéseket kormányrendeletek útján ültethetnék gyakorlatba. A Tismaneanu-jelentésben foglalt, ám még meg nem valósított intézkedések listája igen hosszúra nyúlik: a kommunista ellenes felkelések, az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események kutatásainak mielőbbi befejezése, a Belügyminisztérium levéltárának nyilvánossá tétele, a kommunizmus áldozataira való emlékezés napjának kijelölése, a hősök bukaresti emlékművének felállítása, a történelmi múzeumokban a kommunizmus rémtetteit bemutató részlegek létesítése. S ehhez még hozzá tehető a parlamentben megszervezendő állandó kiállítás, a kommunizmusról szóló tankönyv kibocsátása, az átvilágítási törvény mihamarabbi elfogadása, valamint olyan kutatócsoport létesítése, amely vállalná a romániai kommunizmus enciklopédiájának kidolgozását, a kommunizmus bűntetteinek az emberiség elleni bűntettekké nyilvánítását. Fontos lenne az 1948-ban, 1955-ben és 1968-ban érvényes büntetőjogi törvénykönyv alapján hozott ítéleteknek törvény általi megsemmisítése, a fizikai és pszichikai kínzásoknak, a kényszermunkára vonatkozó ítéleteknek törvénytelenné nyilvánítása, a Ceausescu által életbe léptetett, a politikai bűntettekre vonatkozó határozat érvénytelenítése, a kommunista rendszerben kiutasított személyek jogainak visszaállítása, illetve olyan jogszabály elfogadása, amelynek alapján a Román Kommunista Párt volt élvonalbeli aktivistái, a szekus vezetők, a rendőrség, az igazságügyi és belügyminisztériumi vezetők a lehető legkisebb nyugdíjban részesüljenek. A jelentésben említették Gheorghe Ursu kommunistaellenes disszidens naplójának felkutatását és közzétételét, a Szekuritáté valamint más intézmények irattárát tönkretevő személyek elleni bűnvádi eljárás elindítását, a Románia és a volt Német Szövetségi Köztársaság között a kivándorolt személyekre vonatkozó egyezségek titkosságának feloldását, a katonai törvényszékek, a volt rendőrségi nyilvántartási igazgatóságok, az igazságügyi minisztérium iratcsomói átadásának megsürgetését, a kommunizmust megelőző és követő időszak igazságainak feltárását, valamint tizenkét, negyven évnél fiatalabb, a kommunizmus feltárása iránt érdeklődő kutató ösztöndíj-rendszerének kialakítását. Az életbe léptetett intézkedések a következők: az elnöki hivatal honlapján román nyelven közzétették a jelentést, november 15-én a parlamentben megszervezték a „Ways to consider communism” elnevezésű, a kommunizmus bűntetteit elítélő nemzetközi konferenciát. Folytatják a román közszolgálati adó egyes adóján „A fájdalom emléknaplója” elnevezésű sorozatot. Feloldották valamennyi, a kommunista rezsimre vonatkozó levéltári anyag titkosságát, de az illetékesek közölték: az iratok nem titkosak, de amíg azokat nem dolgozták fel, nem hozhatók nyilvánosságra. /Csak négy intézkedést léptettek életbe a Tismaneanu-jelentésből. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 28./
2008. november 1.
A Népújság két részletet közölt Gáll András: Innen az Óperencián nem voltunk boldogok /Novum Verlag, Sopron, 2008/ című kötetéből. A szerző Kolozsváron született, itt nőtt fel. 1944-ben a téglagyárból Auschwitz helyett a németek Budapestre vitték, így életben maradt. A Bolyai Egyetemen 1952-ben végzett, ezután Bukarestbe került, az akkori Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe. Újságírói nevén Gáll András, eredeti nevén Glancz András, van aki így szólítja, a héberül beszélők számára Andréj – Andrei Glancz. Ez a név szerepel útlevelében. Gáll András lelkes meggyőződéssel lett tagja a Kommunisták Romániai Pártjának. Meggyőződéses kommunista maradt 1956-ig. 1975-ben kivándorlási útlevelet kért Izraelbe. Kijutva belátta: magyar nyelvhez kötött értelmiséginek lenni Izraelben annyit jelent, hogy a társadalom peremén él. Adminisztratív munkát vállalt, majd amikor megjelentek a számítógépek, programozó lett. „Ma, már a hetvenhaton is túl, még mindig ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Kolozsvári magyar zsidó” – írta. Romániában újságíró barátja volt Tabák László, aki Izraelbe települése után megjelentetett egy kötetnyi szellemes karcolatot a következő címmel: "Lemondtam a világfelelősségről". A bukaresti Előre című lap történetéhez hozzátartozik, hogy ellentétben Robotos Imrével, aki 1952-ben, a "jobboldali elhajlás" ürügyén elküldte a laptól főszerkesztő-helyettesét – és konkurensét -, Kenyeres Pált, s aki tíz éven át Gaál Gábortól Daday Lórándig és másokig bárki fejét élvezettel a víz alá nyomta, majd Szilágyi Dezsőt azért neveztek ki az Előre élére, hogy Gállékat nyomja a víz alá, végül is jobb embernek bizonyult elődjénél. Nem firtatta munkatársainak belső meggyőződését, csak az érdekelte, hogy elvégezzék a penzumot. Szilágyi Dezső szakembereket vett maga köré, nem pártszolgálatos idiótákat. Domokos Gézát hozta maga mellé főszerkesztő-helyettesnek. Robotos Imre a sztálinista korszak tipikus képviselője volt. /Egy outsider emlékei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./
2008. december 22.
Jövőre 20 éve, hogy sikeresen megbuktatták Nicolae Ceausescu önkényuralmát. A rendszerváltás nem kerül be a forradalmak nagykönyvébe az 1848-as vagy 1956-os megmozdulások mellé. A mai napig nem vonták felelősségre azokat a „terroristákat”, akik annyi ártatlan életet oltottak ki, és sikerült felszívódniuk a „forradalom” zűrzavarában. Tudható, ezek a gyilkosok az akkori román titkosszolgálat, a Szekuritáté emberei voltak, és a mai napig közöttünk járnak. Pár nap múlva új életet kezdtek, felhasználva régi kapcsolataikat. Manapság élik világukat, tehetős üzletemberek, cégvezetők, a merészebbek esetleg politikusok. Ion Iliescu, a veterán kommunista esete is figyelemre méltó. Iliescu különböző funkciókat betöltve, részt vett a PCR (Román Kommunista Párt) tevékenységében, és egészen a rendszerváltásig aktív tagja is maradt a szervezetnek. 1989 végén, a színfalak mögött mozgatva a szálakat, agyonlövette a diktátort meg becses nejét. Siettek, hogy a diktátort elhallgattassák, nehogy kibukjon a száján valami kompromittáló mondattöredék Románia „hős megmentőjének” rovására. A változás után Iliescu összesen tíz éven keresztül volt az ország elnöke. Ezalatt megannyi alkalommal bizonyította nagylelkűségét, több olyan katonatisztnek, rendőrnek adott amnesztiát, akiknek emberek tömegeinek halála szárad a lelkükön, vagy letartóztatott forradalmárokat kínoztak és vertek meg. Több jel utal arra, hogy ő vonható felelősségre az egyre jobban elharapózó korrupció kialakulásáért is. A mai napig aktív politikus, a Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnöke. Addig nem lesz változás, amíg az exkommunista sereg, a múlt rendszer oszlopos vezetői nem száműzetnek véglegesen a politika csatateréről, írta Potozky László. /Potozky László: A patkányirtás még várat magára. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./
2009. június 1.
Az RMDSZ számára fontos tanulni a múltból. Erre nyújt alkalmat Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston összeállította gyűjtemény a Magyar Népi Szövetség 1944 és 1953 közötti történetéből. Valószínűleg célzatosan a mához szóló címet adtak a kötetnek: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Kántor Lajos hibának tartja a Szabédi László-életmű ismeretében, hogy Szabédi nevét a megjelent munka még személynévmutatójából is mellőzte. Szabédi Kurkó Gyárfásnak (az MNSZ akkori elnökének), Balogh Edgárnak és Jordáky Lajosnak (meg Püski Sándornak Budapestre) írt leveleiben világosan látta a széthúzást, továbbá a kommunista pártirányítást (RKP), a nemzeti önfeladás veszélyességét. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző. 2009. június (1). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./ Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953./Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009/
